Bármely intézmény, mely mögött nincs szellemi tartalom, kényszerűleg hanyatlásra van ítélve. Ezt látjuk a mai magyar iskolarendszer esetében is, mely mögül apránként kikopott az az eszme és célrendszer, mely létrejöttét generálta. Az iskolarendszer, mely a kötelező iskoláztatás gondolatával a XVIII. század végén még haladónak számított, és betöltötte funkcióját, úgy tűnik, mára teljesen elavulttá vált, és létjogosultságát csupán önnön létezésével tudja igazolni. Az iparosodás kezdete óta a civilizált, fejlett ipari társadalmakban az élet célja egyre inkább az érzékek kielégítése. Néhány üdítő kivétellel valamennyi állam egyetért abban, hogy egy ország sikerességét az határozza meg, hogy milyen mértékben képes növelni a javak előállítását és fogyasztását. Iskolarendszerünk egy ilyen társadalom számára hasznos, termelő-fogyasztó embertípust próbál a gyári futószalagokon történő munkafolyamatokhoz kísértetiesen hasonló módon „kitermelni.” Az elmúlt időszakban tapasztalt globális változások azonban egyre időszerűbbé teszik, hogy elgondolkozzunk azon, vajon igazunk van-e, amikor gyermekeinket a legfogékonyabb időszakban arra „kondicionáljuk”, hogy életüket és boldogságukat megszerzett javaik függvényének tartsák, és egymást eltiporva versengjenek ezekért. Valóban ilyenné szeretnénk nevelni gyermekeinket? Valóban ilyen emberekre van szüksége a világnak?
Az elmúlt évtizedekben tapasztalt hihetetlen technológiai és informatikai fejlődés következtében alapjaiban változott meg világunk, és az egyének társadalomban betöltött szerepe is. Hihetetlen átalakulásoknak vagyunk tanúi. Az információs társadalom korát éljük. Az adatok elárasztják az internetet és számuk percről percre nő. Egyes becslések szerint 2025-ben nagyjából két nap alatt keletkezik majd annyi adat, mint 2012-ben egy év alatt. De a termelő-fogyasztó ember nemcsak információkra éhes. Ugyanilyen gyorsan és elképesztő módon zsákmányoljuk ki Földünket, mit sem törődve azzal, hogy gyermekeinknek, unokáinknak milyen világot hagyunk örökül. Az emberiség „civilizált” része egy egyre gyorsuló ütemben forgó mókuskerékben rohan egész életén keresztül fáradtan, ugyanakkor mindig újabb és újabb javakra éhesen, s miközben ezek beszerzésével van elfoglalva, nem ér rá észrevenni: a kereket saját maga hajtja. Nem ér rá továbbá egy sor igazán fontos dologra sem. Például gyermekei nevelésére sem. A folyamat mára ijesztő mértéket öltött: fiatal generációk tömegei nőnek fel számítógépes játékokon és a TV előtt, melyek a való élet szempontjából teljesen lényegtelen információk millióit állítják be lényegesnek, és melyek azt sugallják, hogy az ember boldogságának záloga a posztok alatti lájkok száma és a legmodernebb kütyük birtoklása.
A kibertérben szocializálódott fiatalok egyre jobban elszakadnak a valóságtól. Miközben már az óvodában szakértői a legújabb okos eszközöknek, ugyanakkor még a legalapvetőbb öneállátásra is képtelenek. Nincs kapcsolatuk a természettel, de ugyanakkor egymással sem. A gépek ugyanis nem alkalmasak az együttérzés és együttműködés kialakítására sem.
Bár életünket látszólag kisebb-nagyobb közösségek tagjaiként éljük le, valami mégis félrecsúszott a legutóbbi időkben. Miközben az emberek nagy része továbbra is családban él, munkahelyén csapatban dolgozik, vannak szomszédai és szülőföldje, valahogy mégis magányosabbak lettünk az utóbbi évtizedekben. A technológia fejlődése következtében könnyedén beszélgethetünk valakivel, aki a világ másik felén van, de elvesztettük kapcsolatunkat a szomszédainkkal, vagy a postás kisasszonnyal. A közösségi média felületek pedig – kutatások szerint – nemhogy csökkentenék, hanem növelik a modern ember magányát.
Minden jel arra mutat, hogy világunk az összeomlás felé tart, így ideje volna az iskoláknak végre felébredni Csipkerózsika-álmukból és újra a társadalom szolgálatába lépni! Mert ha valamivel megállítható még a katasztrófa, az csakis a tanítás!
Újra kell gondolni az iskola célját és benne a Tanító szerepét, mert az teljesen nyilvánvaló, hogy ma már – a korábbiakkal ellentétben – nem tekinthetők az információk egyedüli forrásának. Adattárolásban egyetlen ember mégoly művelt és képzett elméje és egyetlen iskola könyvtára se vetekedhet a felhő tárhelyek memóriájával. Ma még elképzelni sem tudjuk, hogy az automatizálás és a mesterséges intelligencia térhódítása milyen következményekkel jár majd a jövő emberének életére vonatkoztatva. Csak egy dolog tűnik biztosnak: a változás oly gyors, hogy gyermekeink várhatóan olyan szakmák gyakorlói lesznek majd, amelyek ma még nem is léteznek, és olyan problémákat kell megoldaniuk, melyekről mit sem sejtünk. Vajon mely képességek fejlesztésére lenne szükség ahhoz, hogy a ma iskolásai sikeres és boldog felnőtté cseperedjenek? Milyen tudást érdemes átadni nekik? Mi az iskola szerepe ebben?
A mesterséges intelligencia mára már szinte mindenben jobb, mint az ember. De csak szinte! Mert míg a gépek gyorsabban számolnak, keresnek és tárolnak adatokat, vagy végeznek el egy-egy munkafolyamatot, az embernek van néhány olyan sajátsága, amivel a gépek nem rendelkeznek: vannak érzései, kíváncsi, kreatív, lelkes, és ami talán a legfontosabb: gondolkozása és személyisége is szerteágazóan tud fejlődni azáltal, hogy egy közösség tagjaként képes együttműködésre, az ismeretek megosztására, közös gondolkodásra és munkavégzésre.
Csak a változás állandó, s hogy alkalmazkodni tudjunk a folyton változó világhoz, éppen azokat a képességeinket kell fejlesztenünk, melyek csak ránk, emberekre jellemzőek! Ezek a képességek kellenek ahhoz, hogy megértsük: felelősek vagyunk önmagunkért, közösségeinkért, szűkebb és tágabb környezetünkért. Ezek segítségével lehetünk képesek újra kapcsolódni egymáshoz és a világhoz. A jövő iskolájának az a legfontosabb feladata, hogy ebben segítse közösségének tagjait!
Nézzük, mely alapelvek mentén lenne érdemes építkezni!
„Minden tudományos törekvés legfőbb céljául az emberről és az ember sorsáról való gondoskodást kellene kitűzni. Ezt diagramjaink és egyenleteink között sem szabad soha elfelejtenünk.”
Albert Einstein
Az ember lélek-szellem-test egysége. Az iskola feladata, hogy ezt a hármat egységben kezelje, építse. Békénk és boldogságunk belső világunktól függ. Belső világunk megismerése nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy meglássuk, mit tehetünk magunk, embertársaink és a természet érdekében, és hogy életünk megteljen értelemmel és boldogsággal. Fontos megértenünk, hogy gondolatainkon, beszédünkön, cselekedeteinken keresztül hatást gyakorlunk a világra, ezért vállalnunk kell ezekért a felelősséget. Az iskola legfontosabb célja, hogy segítse közösségének tagjait abban, hogy boldog, kiegyensúlyozott, kiteljesedett és felelősségteljes tagjai legyenek szűkebb és tágabb közösségeiknek.
„Ha azt szeretnéd, hogy gyereked bizonyos fajta emberré nőjön fel, akkor olyan emberek társaságába kell küldened.”
Frank Smith
A közösség és az egyén a fejlődés, épülés, tanulás két egyformán fontos tartópillére. Az iskola nemcsak egy intézmény, hanem közösségi tér is. Mi emberek elsősorban egymástól tanulunk. Ezért az a közösség, amely körülvesz bennünket, meghatározó abban, hogy kikké válunk. Az egyéniség csak védett környezetben, bizalommal teli közösségben tud szabadon kibontakozni, és erős közösséget csak kiteljesedett egyének tudnak alkotni. Ezért az iskola fontos célkitűzése olyan stabil, szeretetteljes, bizalomra épülő közösség kialakítása, melyben az egyének biztonságban érzik magukat. Ebben az oldott légkörben a közösség tagjai kölcsönösen segítik egymást a fejlődésben.
„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”
Weöres Sándor
Az igazi Tanító tudja és elfogadja azt a tényt, hogy a tanulás folyamatában a legilletékesebb személy maga a tanuló. A tanár fontos segítőtárs az úton, de nem teheti meg tanítványa helyett a lépéseket. Ezért lényeges, hogy a tanuló maga is érezze kompetensnek magát a saját tanulásával kapcsolatban, legyen belülről motivált az előrehaladásban. Támogatjuk a tanulókat, hogy vállaljanak felelősséget saját tanulásukért. Rámutatunk, hogy gondolataikkal, érzéseikkel és cselekedeteikkel hatni tudnak a körülöttük lévő világra. Ezért felelősek önmagukért, saját tanulmányaikért és – végső soron – egész életükért. A Tanító segíti tanítványait az ehhez szükséges önismeret megszerzésében, miközben önmaga is ugyanezen az úton haladva fejlődik. A tanulás-tanítás folyamatában mindkét fél kap a másiktól, mert nincs a tanítványnál jobb tükör, hogy megismerjük önmagunkat, és nincs nála erősebb ösztönző erő, hogy törekedjünk jobbá, nemesebbé válni. Bármely tárgyat tanítson is, ez a tanár legfontosabb feladata. És bármely tárgyat tanuljon is, ez a tanítvány legfontosabb feladata is.
„Én sosem tanítom a diákjaimat, csak próbálom megteremteni azokat a feltételeket, amelyekben tanulhatnak.”
Albert Einstein
Az igazi Tanító nem szavakkal tanít, és nem információkat ad át. Lénye egészével hat tanítványaira, és mondandója attól válik fontossá és érdekessé, hogy ő maga fontosnak és érdekesnek tartja azt. A tanítvány azért akar tőle tanulni, mert az, aki. Egyszóval hiteles személyiség, aki mintát ad tanítványainak.
Nem mindegy, kikre bízzuk gyermekeink tanítását! A Mandala Iskola megbecsüli Tanítóit, Tanárait, segíti őket saját szellemi útjukon, ösztönző környezetet teremt, hogy mindannyian kibontakoztathassák képességeiket, kreativitásukat, és bátorítja őket, hogy maradjanak nyitottak a világra és tágítsák tovább ismereteiket.
„Az egyetlen tudás az alkalmazható tudás. Az ismeretek csupán a tudás illúzióját adják.”
Braskó Csaba
Valódi tudásra csak gondolkodással, tapasztalással és gyakorlással lehet szert tenni, sehogy máshogy. Ezek pedig időigényes dolgok és minden embernél másként mennek végbe. Ahogy egy elvetett mag növekedésének ütemét megjósolni és szabályozni nem lehet, épp így nem lehet megjósolni, hogy egy gyermek milyen ütemben fog fejlődni. Csupán annyit lehet tenni – ahogy a vetőmag esetében is -, hogy a fejlődéshez biztosítjuk a lehető legkedvezőbb körülményeket, tápanyagot és törődést. A Mandala Iskolában a hangsúly az információ átadásról az alkalmazható tudásra tevődik át. Ennek megszerzéséhez optimális környezetet biztosítunk, azonban készek vagyunk alázattal és türelemmel kivárni, míg az elvetett mag beérik.
„Mindenben, amit lelkesedéssel csinálunk, nagyon gyorsan egyre jobb eredményt érünk el.”
Prof. Dr. Gerald Hüther
A körülöttünk és a bennünk lévő világ megismerésének igénye emberi létünk legfőbb jellemzője. Az ember – a gyermek különösen – tele van kíváncsisággal a világ iránt. Minden valamire való tudás megszerzéséhez erőfeszítést kell tennünk. De ez az erőfeszítés lehet örömteli is, ha lelkesen látunk neki feladatainknak. André Stern szerint a gyermek számára a játék és a tanulás szinonim fogalmak. Így érkezik meg minden gyermek az iskolába: lelkesen, nyitottan a világra, telve vággyal, hogy megismerje azt. A legfrissebb kutatások szerint lelkesedés nélkül nincs valódi tanulás. Ezért a Mandala Iskola egyik legfontosabb célkitűzése, hogy a lelkesedést ébren tartsa közössége tagjaiban. A világ érdekes, és tanulni öröm!
„Tanulmányozd először az elméletet, aztán jöjjön a gyakorlat, mely belőle származik.”
Leonardo da Vinci
Fontos, hogy az iskolában folyó munka elméleti alapja kidolgozott és stabil legyen. Az elmélet azonban mit sem ér, ha nem ültetjük át azonnal a gyakorlatba. Ezért még fontosabb, hogy a végiggondolt értékekkel a közösség tagjai – pedagógusok, tanulók, szülők egyaránt – azonosulni tudjanak és folytonosan munkálkodjanak azon, hogy a megvalósításhoz szükséges módszerek, eszközök széles tárháza álljon rendelkezésre. A Mandala Iskola közössége vallja, hogy nincsenek kőbe vésett módszerek, gyakorlatok, eszközök. A tanítás-tanulás folyamatában szükség van a hagyományok, jó gyakorlatok megtartása mellett a folyamatos megújulásra is. Mert a világ és a benne élő emberek szüntelenül változnak. Nincs két egyforma csoport, nincs két egyforma tanár, sőt ugyanannak a csoportnak és tanárnak sincs két egyforma napja. Ezért az, hogy mely tananyag átadása lesz a legcélravezetőbb, és milyen módszerekkel érdemes élni, napról-napra, sőt pillanatról pillanatra változik.